Minden egyes kopogástól zakatolni kezdett Bill szíve. Egész nap valahol a kiborulás és a bódulat között volt, és minden egyes ember, aki bedugta az arcát az ajtón, vagy akár még az irodájába is belépett, és nem Tom volt, dühös pillantásokat kapott, és elégedetlenül kellett távoznia.

Ki lehet mondani: eléggé izgult, de jó értelemben, és ettől az órák túl lassan múltak.

Csak pár órát tudott éjjel aludni, mert a fogadás egy életen át tartott, és mivel Bill sosem ment el korán, ezért sokkal tovább kellett ott maradnia, mint szeretett volna. Mire bemászott az ágyába, már túl késő volt, és amikor pár órával később már csörgött is az ébresztője, szó szerint vonszolnia kellett a seggét ki az ágyból, és be a zuhany alá. Túl sok időt töltött a tükör előtt is, tökéletesítve a haját és a sminkjét, és ha nem is tudatosan, de már a ruhájának a kiválasztással is sokkal több időt töltött, ezzel pedig az egész ritmusa felborult.

Mielőtt kisétált a lakása ajtaján, megállt az egész alakos tükör előtt is, hogy végignézzen magát. Szürke farmert választott, egyszerű fekete pólót, és egy mélykék kockás inget, kiegészítve több nyaklánccal, szürke ujjatlan kesztyűvel, és egy szürke kalappal. Őszintén, úgy gondolta, kibaszott jól néz ki. Magára kapott egy fekete bőrkabátot, majd összevont szemöldökkel nézett tükörbe. Miért volt neki ilyen fontos, hogy jól nézzen ma ki?

Az irodájába normális időben érkezett, legalábbis, normális Bill Kaulitz időben. Egy kicsivel 8 előtt, a nap épp hogy csak felkelt, amikor már le is huppant a székébe, és magához húzta az első köteg papírt, hogy átválogassa.

Gustav 10 körül nézett be hozzá, és gyorsan jelentette, hogy nem történt semmi, de Bill egyetlen szót sem volt hajlandó rááldozni, hacsak nem volt szükséges. Nem is kell hát mondani, a biztonsági őr már jegyezte is fel ezt az eseményt a fejében lévő titkos naplójába. Bill idegesnek tűnt, szétesettnek. Tekintve, hogy a kiállítás végre megnyílt, pont hogy fel kellett volna lélegeznie, de eszébe jutott, hogy Georg mondott neki valamit a raszta punkról, aki előző este ott volt, ezért Gustav arra a következtetésre jutott, hogy Bill szokatlan viselkedésének ismét Tom az oka.

Bill bosszúságára, Georg dél körül drámaian belépett az irodájába, széles vigyorral.
- Bill, te csavargó, hogy vagy ma reggel? Hát nem csodálatos ez a nap?
Bill savanyú képpel dőlt hátra a székében a nem várt látogatás miatt.
- Mit akarsz? – kérdezte karba tett kézzel.
- Hát, valaki elég szar hangulatban van ma. És én meg itt voltam, naivan azt gondolva, hogy izgatott leszel a mai randid miatt.
- Nincsen randim. – vágta rá Bill, az utolsó szóból pedig áradt a méreg, ahogy kihangsúlyozta. Nem, egyáltalán nem randija lesz, Bill Kaulitznak nem voltak randijai. Csak várt valakit, akit szeretett volna jobban megismerni, de ez a személy egyértelműen nem Georg
- Igen, mondogasd csak magadnak, akkor biztos igaz lesz a végén. Mindegy, gondoltam beugrok, mert én ilyen jó barát vagyok, hogy ne legyél magányos, amíg meg nem jelenik a fiúd.
Billnek kiakadt az állkapcsa a szó hallatán.
- Az én mim?! – szólalt meg, szinte kiabálva. Nem, Bill egyértelműen nem volt jó hangulatában, és ahhoz is túl dühös volt már ezen a ponton, hogy emlékezzen, hogy valószínűleg örülnie kéne a közelgő találkozás miatt.
- Fiúd. – jelentette ki Georg egyszerűen. Nagyon jól tudta, hogy Bill legszívesebben tökön rúgta volna a kifejezés miatt, de pontosan ezért ott is maradt az iroda másik végében, lazán terpeszkedve az egyik kanapén.
- Erre még reagálni sem vagyok hajlandó. – mondta Bill, ugyanis túl mérges volt, hogy valami szellemes visszavágással jöjjön elő. Abban a pillanatban mindennél jobban vágyott arra, hogy Georg azonnal eltűnjön a föld felszínéről, és soha ne is lássa, soha ne is halljon róla. Nem tetszett neki, amire a barátja célzott, az meg pláne nem, ahogy a gyomra összerándult a szó hallatán.
- Persze, persze, amitől csak boldog vagy babám.

Georg kényelmesen elterült ekkor már a kanapén, a lábait átvetette az egyik karfán, a másikon pedig a fejét támasztotta.

Bill próbált nem figyelni a másik férfi jelenlétére, és a határidő naplóját lapozgatta, csak hogy megbizonyosodjon, hogy nincs semmi meetingje aznapra, ezt követően pedig telefonált az asszisztensének, hogy ellenőrizze, hogy megbeszélte-e már a találkozót az egyik potenciális klienssel, akivel tegnap este ismerkedett meg.

Georg érdeklődve figyelte mindvégig, Bill pedig szándékosan nem figyelt a hidegre, ami a hátán futkosott a férfi tekintete miatt. Nem szerette, ha munka közben nézik.

- Szóval mikor jön? – kérdezte végül Georg. Bill megkönnyebbülten sóhajtott, hogy nem neki kellett megtörnie a csendet.
- Ki?
Természetesen tudta, hogy Georg kire gondol, de nem akarta bevallani, ezért inkább úgy tett, mintha nem értené.
- Nagyon rossz színész vagy, Bill, ez már elszomorító.
Nem, Georgot egyáltalán nem tudta meggyőzni. Bill a szemeit forgatta, és úgy döntött, eltereli a barátja figyelmét a kedvenc témájának felemlegetésével.
- Út közben nem találkoztál Gustavval? Itt van, tudod, és mi tagadás, ma elég jól néz ki.
Georg szemei egyből felcsillantak, Bill pedig biztos volt, hogy sikerrel járt.
- Bent van? Nem láttam, nem. Igazából, azt hittem ma későn jön csak be, mert egész éjjel itt volt. Na ez már jó hír, nagyon jó hír.
Bill szó szerint látta, ahogy a kerekek forogtak a férfi fejében, és csendes bocsánatot rebegett Gustav irányába. Georg felpattant a székéből, és összecsapta a kezeit, széles vigyorral a képén.
- Ha megbocsátasz, van egy bizonyos szexi szőke, aki igényli a figyelmem.
Ez Bill szerint teljes hazugság volt. El sem tudta képzelni, hogy Gustav tényleg azt akarta volna, hogy Georg körülötte lófráljon. A srác maga volt a halál, Bill pedig egy kicsit sajnálta is a szegény alkalmazottját. Annak ellenére, hogy tudta, hogy valahol nagyon mélyen, a felszínes szarokból álló rétegek sora alatt jó szíve van, de ugyanakkor, Bill mondta volna ki elsőként, hogy Georg elég elvetemült volt.
- Mondd neki, hogy sajnálom. – szólt a barátja után, Georg pedig kérdő pillantásokkal fordult hátra.
- Mit?
Bill felnevetett, hogy a barna nem érti.
- Ő tudni fogja.
Legalább sikeresen elterelte Georg figyelmét Tom érkezéséről – gondolta Bill vidáman. De természetesen, túl hamar ivott a medve bőrére.
- Ne hidd egy pillanatra se, hogy nem fogok visszajönni. És amikor visszajövök, mindent tudni akarok arról a kis buja fiúdról.

Georg ezzel ott is hagyta Billt, aki lesápadva, gombóccal a torkában bámult az ajtóra.

Néha Tom nagyon is hálás volt, hogy Andreas szeretett sokáig aludni, mert ha ébren lett volna, és látta volna, hogy mennyit szarozott a ruháinak kiválasztásával, sosem engedte volna el amíg mindent meg nem magyaráz. Tom pedig úgy érezte, valahogy anélkül is életben tud maradni, főleg amiért meg sem tudta volna mondani miért viselkedett így. Bill még mindig rejtély volt számára, és túlságosan új volt még az érzés, amit kiváltott belőle.

Már korán felébredt, és gyors hideg zuhanyt vett – csak ennyit szabadott neki, hogy minél kevesebb vizet használjon. Ezután órákon át kutatott a ruhái között, hogy valami normálisat találjon. Nem volt túl sok ruhája, és annak a többségét is már szinte rongyosra hordta. Végül ugyanazt a sötét farmert húzta fel, ami előző este is volt rajta, mert az volt a legjobb nadrágja, és egy egyszerű fekete pulcsi mellett döntött. A változatosság kedvéért, úgy döntött sapkát nem vesz fel, és csak lazán felkötötte a rasztáit.

A levegő hideg volt, és egy pillanatra imádta is magát, amiért két pólót vett föl a pulcsija alá. Kora ősz volt, a levelek is hullani kezdtek már, a világot egyre színtelenebbé téve, és minden egyes lehullott levéllel kicsit még félelmetesebbé téve.

Megigazította a hátizsákját, zsebre vágta a kezeit hogy megvédje őket a széltől, és elindult a belvárosba. Tudta, hogy korán, talán kicsit túl korán lesz már bent, de megígérte Billnek, hogy ott lesz. Ötlete sem volt, hogy Bill meddig lesz az irodájában, ezért úgy döntött, jobb túl korán, mint túl későn.- Szóval? – tért vissza Georg, és azzal a „mondd-el-különben-megöllek” nézéssel meredt Billre.

- Szóval mi? – szólt vissza Bill, azt kívánva, hogy Gustav bár ne rúgta volna ki olyan hamar. Jól jött volna neki még pár óra magány. De amikor újra belegondolt, rájött, hogy igazából meglepő, hogy a biztonsági őr nem dobta ki a bajkeverő barnát még korábban. Komolyan, mi a szart csináltak ezek, amikor ketten voltak? Nem úgy tűnt, hogy bármi közös is van bennük, Georg mégis legalább két órán át volt vele. De Georgot ismerve, úgy döntött jobb, ha inkább nem is gondol erre.
- Most nem úszod ezt meg. Szóval… mi a sztori ezzel a gengszter-utánzattal?
Bill beletörődve a sorsába, sóhajtott, felemelkedett a székéből, és csatlakozott Georghoz a kanapén.
- Tomnak hívják, és esküszöm semmi mást nem tudok róla.
- Ez uncsi. Gyerünk már, biztos van még más is. Láttam, ahogy ránéztél. – vigyorgott Georg, remélve, hogy ettől a kis provokálástól megnyílik a fekete hajú férfi, vagy csak úgy simán elmond neki mindent.
- Hogy néztem rá?
Oké, erre a kérdésre Georg nem számított.
- Mintha egy nyalóka lett volna, akit ott helyben szét akarsz nyalni.
Bill undorodva nézett egy pillanatra, majd a homlokát ráncolta.
- Nem is.
- Én csak azt mondom, amit láttam, - vont vállat Georg – és kívülről így tűnt.
Aztán Georg hirtelen elmosolyodott.
- Belezúgtál, ugye?
- Mi? Nem. – kiáltott fel Bill, a barátját bámulva. – Érdekel, de csak tisztán szakmai szinten. Hihetetlenül tehetséges, és lenyűgöz a stílusa.
Bill Georg reakcióját tanulmányozta. Felvonta a szemöldökét, Bill pedig nem értette miért.
- Szóval akkor érdekel.
Bill a szemeit forgatta. Basszus, ez a srác lehetetlen!

- Segíthetek? – közelítette meg egy alacsony, szőke nő Tomot, abban a pillanatban, hogy betette a lábát a galériába.
- Öm, azért jöttem, hogy találkozzak Mr. Kaulitzal?
Furcsa érzés volt neki, hogy ilyen formálisan beszéljen, de a galéria elég puccos volt, a nő is fekete kosztümöt viselt, ezért úgy érezte, ez itt a megfelelő stílus.
- Várja önt? – kérdezte a nő, végigmérve Tomot, közben pedig a homlokát ráncolva. Tudta, hogy valami punk félének nézett ki. Kényelmetlenül mocorgott, és hezitálva válaszolt. Vajon várta őt?
- Azt hiszem.
Igen, ez nagyon meggyőző volt, te idióta.
- Oké. – mondta a nő bizonytalanul. – Telefonálok neki. Megkérdezhetem a nevét?
Most Tom bizonytalanodott el. Mit mondjon? Bill nem tudta a vezetéknevét, és sejtette, hogy a nő valószínűleg azt használva.
- Tom Trümper. – mondta végül, majd gyorsan hozzátette, - De mondja csak azt, hogy Tom.
Kicsit hülyén érezte magát, ahogy ezt kimondta, és az sem segített, hogy a nő kérdőn nézett rá. Szerencsére azonban elég profi volt a szőke, hogy ne kérdezzen, ezért csak bólintott, és a recepciós pulthoz sietett, hogy felhívja Billt.

Tom kíváncsian nézett végig a galériában. Világos volt, és tiszta, hófehér falakkal, a padló pedig sötét barna, lakkozott fából volt. A falakon lévő képek nagyon távol álltak Tom stílusától: minimalisták és elvontak, sosem tudta megérteni őket. Vajon ezeknek a random ecsetvonásoknak volt valami értelmük? Mert ha volt is, Tom egyáltalán nem értette. Inkább olyan volt, mintha egy gyerek játszott volna a színekkel, nem pedig egy intelligens felnőtt munkája.

- Mr. Kaulitz fogadja önt. – mondta a nő kemény hangon, durván kirángatva Tomot a gondolataiból.
- Oké. – felelte, de állva maradt, mert nem tudta hova kell mennie.
- Baloldalt az utolsó ajtó. – mutatott a lány a galéria végében lévő lépcsőre.
Tom motyogott egy köszönömöt, aztán elindult a lépcsők felé.

A második emelet ugyanolyan volt, mint az első; fehér falak, sötét padló. De a falakon itt már más típusú festmények voltak. Mind különböző stílusúak voltak, klasszikustól a modernig, festményektől a kőnyomatokig. Sejtette, hogy ez Bill személyes gyűjteménye vagy valami olyasmi, Tom pedig beismerte, hogy minden egyes kép tetszett neki, és szívesen tanulmányozta volna őket kicsit tovább is, de most más feladata volt.

Minden ajtó zárva volt, kivéve egyet. Kíváncsian bekukucskált a szobába, de csak egy csomó képernyőt látott, amin a galéria részeit lehetett különböző szögekből nézni. Ennyi biztonsági kamera volt? Nem volt annyira meglepve, tekintve hogy a kiállított képek értékesek lehettek, de kint egy kamerát sem vett észre. Vajon az udvaron is volt? Végig nézték őt? Kirázta a hideg, amikor belegondolt, ezért inkább el is fordult, és ment tovább a folyosón.

A végéhez érve, megállt az ajtó előtt. Fémtáblára volt felírva a név: Bill Kaulitz. Habozva, de felemelte a kezét, mély levegőt vett, aztán kopogott.

Georg kérdezgetésének közepette a telefon megcsörrent, Bill pedig egyből felugrott, hogy felvegye. Örült is, hogy megszabadul a férfi gyanakvó pillantásaitól.
- Helló? – szólt bele, egy kicsit túl vidáman, Georg pedig furcsán nézett rá.
- Értem. Nem, csak küldd fel. – mondta annak, aki a vonal másik végén volt, Georg pedig sejtette, hogy a recepciós volt.
- Tom? – kérdezte, amikor Bill lerakta.

Csak bólintott válasznak, és elkezdte idegesen a pólójának a szélét fogdosni. Egy kis ideig csendben voltak. Bill azt kívánta, hogy Georg bár elmenne, Georg pedig azon tűnődött, vajon mennyi idő kell még, amíg Billnek lesz bátorsága elküldeni. De nem történt meg, a két férfi pedig csak bámult egymásra.

Kevesebb, mint két perccel később, kopogtak az ajtón. Mindketten egyszerre néztek oda, majd egymásra, Georg pedig intett neki, hogy nyissa ki az ajtót, Bill pedig tágra nyílt szemekkel bámult rá. Túl ideges volt egyáltalán odamenni is.
- Szabad! – kiáltotta ki.

Az ajtó lassan kinyílt, és egy férfi lépett be. Billnek elakadt a lélegzete, és egy köhögéssel próbálta elrejteni, de Georg és Tom is észrevette. Tom ezt látva rámosolygott a sötéthajú férfira, cserébe pedig Bill félénken a lábát bámulta. Georg kicsit felnevetett.

A hang hallatán tudatosult Tomban, hogy nem egyedül vannak. Megfordult, és a kanapén egy férfi ült kényelmesen. Bólintott felé, amikor felismerte, válaszként Georg felvonta a szemöldökét, ezért visszafordult Billhez. Ő vajon miért nem nézett rá?

- Hey. – mondta végül Tom, amikor egyértelművé vált számára, hogy a másik kettő közül egyik sem fog semmit mondani. Hogy-hogy megint a legrosszabb időben jött?
- Hey. – válaszolta Bill olyan halkan, hogy Tom alig hallotta.

A levegőben lévő feszültség olyan erős volt, hogy szinte tapintani lehetett, ezért Georg úgy döntött, hogy megpróbál valamit csinálni.
- Szóval, én megkeresem Gustavot. Megígérte, hogy elvisz ebédelni.
Felemelkedett a székéből, és gyorsan az ajtóhoz ment. Nem vette észre Bill ledöbbent arckifejezését. Gustav komolyan meghívta Georgot ebédelni? El sem tudta hinni, aztán most mégis. Gustav néha nagyon furcsa dolgokat művelt.

Georg hamar el is tűnt, bezárta maga mögött a ajtót. Szívesen ott maradt volna hallgatózni, de tudta, hogy Bill nem akarta, hogy ott legyen, és már így is eleget idegesítette. De ami még fontosabb, randija volt!

Az irodában maradt két férfi síri csendben bámult egymásra.

Tom megköszörülte a torkát. Úgy döntött itt az idő megszólalni, mert nagyon utálta az ilyen kínos csendeket, és úgy érezte muszáj megtörnie.
- Szóval, hogy vagy?
Ez egy normális kérdés, nem?

Bill végignézett a fiatalabb férfin egy pillanatra, mielőtt megszólalt volna. Jól nézett ki, állapította meg, és örömmel vette észre, hogy most nem volt rajta sapka, mint általában, helyette csak felkötötte a rasztáit valami madzaggal. Basszus, jól nézett ki.

- Jól vagyok, és te?
Hülyén érezte magát az udvarias körök miatt, mert úgy érezte, hogy ezen már túl kellett volna lenniük. Talán csak az iroda hangulata miatt, és mert valamilyen szinten hivatalos volt a látogatása? Bill nem tudta, de azt kívánta, bár ne lenne ilyen közönyös.
- Jól. – felelte Tom, de közben azon tűnődött, hogyan lazíthatná fel ezt a beszélgetést, és hogy lehetne megszűntetni ezt az idegesítő feszültséget. Bill megpróbálta.
- Megkínálhatlak egy kávéval? Vagy egy teával? – kérdezte, bár elképzelése sem volt, hogy Tom minek örült volna. Inkább piára tippelt volna.
- Persze, egy kávé jól hangzik.

Bill bólintott, és mondta neki, hogy foglaljon helyet, a fotelekre és a kanapéra mutatva. Hogy hozzon kávét, ki kellett mennie az irodájából, hogy a szemben lévő kis konyhába menjen, ezért Tomot egy pillanatra magára hagyta. Egy kicsit örült is, hogy kimehet a szobából, és végre tud levegőt venni. Tom kisugárzása olyan erős volt, hogy majd belefulladt. Ahogy a kávégép előtt állt, azon gondolkozott, hogy vajon miért érezte magát így mellette.

Most, hogy Tom egyedül maradt az irodában, kihasználta az alkalmat, és körül nézett. Nagyon tágas volt, ugyanolyan fehér falakkal és sötét padlóval, mint a galéria többi részében. Az ajtóval szembeni fal inkább csak üveg volt, hatalmas padlótól plafonig érő ablakkal, ami egy kinti parkra nézett. Hogy-hogy nem vette eddig azt észre? Az udvarról is biztos el lehet oda jutni. Hirtelen megértette mi volt az a betonfal oldalt, és elmosolyodott. Szép volt a kilátás.

A szobában nem volt sok bútor. Az ablak előtt egy hatalmas faasztal volt, egy árnyalattal sötétebb volt, mint a padló, és egy kényelmesnek tűnő szék volt mögötte. Szóval, Bill háttal a kilátásnak dolgozott? Furcsa.

Az asztal előtt két szék volt, valószínűleg a klienseknek. Az ajtótól balra, a társalgó rész szép volt; egy fekete bőrkanapéval, és két hasonló fotellel, köztük pedig egy üvegasztal volt. Jobboldalt fából készült polcok álltak, a fal nagy részét befestve. A többi falon természetesen festmények is voltak, Tom pedig örömmel nézte, hogy Bill modern, de színes képeket választott, ezzel pedig egy kis életet vitt az egyébként egyhangú helyhez. Tom megállapította, hogy olyan Billes volt a szoba: klasszikus, stílusos, egy kis csavarral.

Bill nem sokkal később vissza is jött, az egyik kezében egy kannával, a másikban két csészével. Lerakta az asztalra, aztán visszament tejért és cukorért.

Tom sóvárogva nézett utána, ahogy eltűnt. Ma kibaszott jól nézett ki, gondolta, aztán felnevetett, mert eszébe jutott, hogy Bill mindig jól nézett ki.

- Cukrot? Tejet? – kérdezte Bill, ahogy kiöntötte a kávét az előtte lévő csészébe.
- Nem, köszönöm. – vette el a csészét. Feketén szerette, még otthonról maradt meg benne. Az apja mindig azt mondta, hogy egy igazi férfi kávéja fekete, mint az éjszaka. Egy valódi munkás ember szavai, gondolta Tom.

Bill két kanál cukrot tett a kávéjába, majd egy kis tejet is, mielőtt összekeverte. Általában egyébként inkább a tejet itta kávéval, nem pedig fordítva. Városi fiú volt, a caffé latte volt a kedvence, és nagyon ritkán itta feketén; túl keserű volt az ő ízlésének.

Csendben kortyolták az italukat, csak néha pillantottak fel, hogy ellenőrizzék, figyel-e a másik. Ha találkozott a tekintetük, gyorsan vissza is néztek. Miért voltak ilyen kis ügyetlenek?

Bill kezdett egyre frusztráltabb lenni. Általában ő volt a rövid beszélgetések királya, sosem volt vele gondja, hogy idegenekkel beszéljen. Az egész munkája erről szólt, szóval most miért volt más?

Tom élvezte, hogy néha-néha rápillanthat Billre, megcsodálhatja a férfi egyszerű szépségét, de ő is bevallotta magának, hogy a csend már túl nagy volt. Jobban meg akarta ismerni Billt, de tudta, hogy amíg nem nyitja ki a száját, ez nem fog megtörténni. Még magát is meglepte, hogy ennek ellenére mégsem mondott még semmit. Normál esetben már rég poénkodni kezdett volna, függetlenül hogy csak most találkozott az illetővel, vagy már évek óta ismeri.

- Szép ez a hely. – kezdte végül.
- Köszönöm.
A csend megint visszatért. Tom úgy döntött, hogy akkor megpróbál csak szimplán őszinte lenni.
- Komolyan, még mindig nem hiszem el, hogy engeded, hogy fessek a faladra. Főleg, hogy épp most lett újrafestve az egész épület…
Itt egy picit elhalkult, mert még mindig rosszul érezte magát emiatt.
- Hát, van tehetséged, és szerintem nagyszerű munka lesz a végén. Miért ne akarnám, hogy egy ilyen különleges alkotás díszítse az épületet? Ne aggódj emiatt.

Oké, végre elindultak valamerre.
- Köszönöm. – mondta Tom félénken. – És nem is tudom, azt hiszem csak azt feltételeztem, hogy neked is ugyanaz a véleményed a graffitiről, mint a többségnek. Általában ellenzik, sőt, sokan azt mondják, hogy a művészet megszégyenítése.
Bill lágyan elmosolyodott, megkönnyebbülten, hogy végre beszélgetnek.
- Egyszerűen csak nem vagyok annyira földhöz ragadt. Szerintem akik a graffitit szégyennek hívják, kibaszott szűk látókörűek. – kezdte magát belelovalni a témába. Nagyon jól tudta, és utálta, hogy milyen beképzeltek tudnak lenni az emberek a művész piacon. – Én hiszek abban, hogy a művészet rengeteg különböző dolog lehet, és nem szabad leszűkíteni arra, amit általánosságban tetszetősnek tartanak, vagy elfogadottnak. Tudom, hogy a te irányzatod általában törvényszegéssel jár, de ismét; ezeket a törvényeket ugyanolyan típusú emberek írták. Szerintem a művészetet nem szabadna ennyire leszabályozni. Az embereknek meg kéne engedni, hogy szabadon kifejezzék önmagukat.

Mire Bill befejezte a beszédét, Tom már vigyorgott. Tudta, hogy Bill mellette áll.

És innentől kezdve, minden egyes szó magától jött. Beszélgettek a művészetről, rájöttek, hogy mindketten ugyanúgy érdeklődnek a zene iránt, és kitárgyalták a virágzó berlini underground művészetet. Sosem gondolta volna, hogy olyasvalaki, mint Bill, aki burokban született és nevelkedett fel, érdeklődik a társadalmi környezete iránt.

De Billt érdekelte, nagyon is, és a lehető legtöbbet próbált megtudni Tomról és az életmódjáról. Bill füleinek nem hangzott kényelmesnek, sem ideálisnak, de Tom olyan elégedettnek tűnt az életével, hogy csak azon tudott tűnődni, hogy milyen lehet úgy élni. Az állandó félelem lehetett a legrosszabb, tudva, hogy bármelyik nap utcára kerülhetsz, vagy pedig rácsok mögé, csak mert azt csináltad, amit a legjobban szeretsz.

Tom próbált csak felületesen beszélni a múltjáról. Nem akart túlságosan belemenni, mert félt, hogy talán lesokkolja, vagy kiakasztja Billt. Az életük teljesen ellentétben állt, ez egyértelmá volt, és nagyon remélte, hogy ha Billnek az „egyszerű” életről beszél, az nem fogja elijeszteni vagy taszítani. Valahogy, mégis úgy tűnt, hogy az ellenkező hatást váltotta ki, Bill ugyanis egyre közelebb hajolt, és figyelmesen, érdeklődve hallgatta minden szavát.

Amikor Bill életéről tett fel kérdést, csak legyintett, hogy az övé unalmas és nem érdekes. Nem akart róla beszélni. Tom kicsit sértőnek találta ezt, de Bill megnyugtatta, hogy csak azért, mert az ő életében nincs semmi izgalmas, az egész csak a munkáról szólt. Tom hitt neki, látva, hogy már most milyen sikeres volt Bill, ilyen fiatalon, de azért kicsit sajnálta, és úgy döntött, talán megpróbál csinálni valamit ezzel kapcsolatban.

- Tudod, ki kéne próbálnod. – mondta hirtelen. Bill felemelte a fejét, és kérdőn nézett rá, Tom pedig elmosolyodott. Imádnivaló volt.
- Mit?
Tom vigyorogva hátradőlt a székében.
- A graffitit. Ki kéne próbálnod.
Billnek tátva maradt a szája a nevetséges javaslat hallatán, és tiltakozva rázta a fejét.
- Nem, ez nagyon rossz ötlet. Nem vagyok művész. Nem mellesleg, nem akarok törvényt szegni.
Tom hangosan nevetni kezdett. A hasát fogva próbált levegőhöz jutni két röhögő görcs között. Bill nagy, értetlen szemekkel nézett rá. Most mit mondott?
- Te aztán nem semmi vagy, Bill. – mondta végül, amikor levegőhöz jutott, majd folytatta. – Nem kell jónak lenni benne, és az egésznek az volt a lényege, hogy törvényt szegj. Fel kéne rázni a dolgokat a bezárt kis világodban.

Bill elmosolyodott. Talán mégsem volt olyan rossz ötlet? Végignézve Tomon, ahogy megtörölte a szemeit és újra összeszedte magát, Bill csendben bevallotta, hogy szüksége van valaki hozzá hasonlóra az életében. Azért, hogy – ahogy a raszta fogalmazott –, kicsit felrázza a dolgokat.

- Majd gondolkozom rajta. – mondta végül, ezzel pedig kiérdemelt egy mosolyt Tomtól. Olyat, amitől a barna szemei ragyogni kezdtek, cserébe pedig Bill gyomra furcsa módon összerezzent, és olyan érzések terjedtek el benne, amiket sem leírni, sem megmagyarázni nem tudott.

Bill teljesen elvesztette az időérzékét. Annyira élvezte Tom társaságát, hogy a világ többi része megszűnt létezni. Végül egy kopogás rántotta vissza a valóságba.

Meg sem várva a választ, Georg dugta be a fejét, felmérve a terepet, mielőtt belépett az ajtón.
- Szóval, hogy megy a randi? – kérdezte vigyorogva, mire mindkét férfi egyszerre vörösödött el.
- Oh, fogd be. – mondta Bill pár másodperc múlva, mire összeszedte magát.
Tom félénken bámulta a padlót. Tudat alatt ő is randinak fogta fel, és örült, hogy Bill nem mondott semmit, amivel letagadta volna.

A szituációt figyelve, Georg hirtelen megvilágosodott, és úgy döntött, a mesteri tervét elkezdi megvalósítani, annyira átlátszóan, hogy az már nevetséges volt.
- Igazából, csak azért ugrottam be, hogy szóljak, hogy szerintem a pénteki partira hozhatnád Tomot.
Bill mosolya lefagyott, és kérdőn bámult Georgra, hogy vajon mi a szart képzelt.
Tom is felkapta a fejét, kíváncsian nézve Georgot. Mit képzelt?
- Igen, most, hogy újra végiggondolom, ez nagyon jó ötlet! – mondta Georg. Elégedett volt magával, amiért ilyen zseniális tervet eszelt ki. Már hetek óta nyaggatta Billt, hogy szedjen fel valakit, és akkor itt volt ez a nagyszerű lehetőség. Nem állt szándékában elengedni.
- Nem tudom. – bámult ki a fejéből Bill, de találkozott Tom tekintetével, és megállt.

Egyáltalán miért nem akarta magával vinni Tomot? Jó társaság lenne, ebben biztos volt. Egyszerűen csak rosszul érezte magát az egésszel kapcsolatban. Egyáltalán illene oda? És komolyan, eleve ha Georg javasolja, akkor ott van valami rejtett szándéka is. Nem, Billt nem akarta elvinni Tomot; nem volt szíve ilyen helyzetbe kényszeríteni. Aztán megint, a parti már a kezdettől unalomra volt kárhoztatva, és ha Tom is ott lenne, akkor biztos sokkal érdekesebbé tenné.

Tom azon gondolkozott, hogy vajon Bill min gondolkozott. Miért tartott neki olyan sokáig, hogy eldöntse, hogy jó vagy rossz ötletnek tartja? Talán szégyellte, vagy valami? A gondolat miatt valami szorító érzést érzett a mellkasában. Ő lett volna az első, aki bevallhatta, hogy Billel nem egy kategóriába tartoznak, és az nem tette kevésbé fájdalmassá, hogy talán Bill is így gondolja ezt. A homlokát ráncolva úgy döntött inkább a padlóra ejti a tekintetét, és várja, hogy Bill döntsön. Kiérdemelte, vagy nem?

Tudatában annak, hogy hamar meg fogja valahogy bánni, Bill mély levegőt vett.
- Szeretnél jönni? – nézett egyenesen Tomra, várva a választ.
Tom felnézett, és Bill bátorító tekintetével találkozott. Tom elmosolyodott.
- Szeretnéd, ha mennék?
Bill arcán nagy mosoly terjedt el.
- Természetesen. De figyelmeztetlek, hogy valószínűleg nagyon unalmas lesz.
Tom elvigyorodott.
- Akkor megyek.
Amíg Bill is ott van, addig Tom semmiképp nem fog unatkozni.

- Fantasztikus! – kiáltott fel Georg, összecsapva a kezeit. Legbelül gonoszan nevetett; a kis gyökereknek ötletük sem volt, hogy mit tervezett nekik.

Örült, hogy végül elhívta Tomot, de Bill nem tudta lerázni magáról a gondolatot, hogy valami történni fog. Kész katasztrófa lesz, és tudta, hogy Georg fog mögötte állni. De egyelőre, még boldog volt, hogy Tom is ott lesz.